top of page

Futóhomok - trauma-utóélet és a depresszió

Emlékszem, egyszer láttam egy filmet, amiben a strandolós pasast magába szippantotta a futóhomok. Pánik, visítás, könnyek, aztán kampó, hősünket elnyelte a föld.


Én is megéltem már hasonlót. Igaz, az életben csendesebben zajlik ez. Csendeshalál. 


Na persze engem nem a homok, inkább a padló volt az, ami csaknem elnyelt, annyira, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, talán fel se kellene kelni onnan többet. Csak egyszerűen megszűnni. Ahogy a strandolós pasas a filmben.


Baromi nehéz volt felállni és megtenni az első lépést a gyógyulásért. Nem is volt az talán felállás, inkább csak valami B kategóriás zombifilm utolsó 10 perce. 


Leküzdeni a szégyent és a lelkifurdalást, hogy ennyire magam alatt vagyok és mégis van képem segítséget kérni… Ezért a roncsért minek is tennék bármit? Ér az én problémám annyit, hogy bárkit érdekeljen? Hogyan is lehetnék egyszer egy normális, szerethető, boldog ember? Ma már szerencsére mindez inkább abszurdnak hat, bár azért van még mit dolgozni az önszereteten.


Vajon hányan sóhajtottunk ezen a ponton egy gyors megoldásért, egy varázsszerért, amitől egy csapásra elmúlik a szorongás, a depresszió, a bűntudat?


Bár azt mondhatnám, hogy csak egyszer kell magunk mellett döntenünk és utána lazán végiglibbenünk a kikövezett úton, de sajnos hazudnék.


Ami engem illet, lefelé viszonylag egyenesnek tűnt az út. Nem feltételeztem, hogy a felfelé vezető út egyáltalán nem lesz egyenes. Sőt. Inkább egy hegyoldalba épített bogánccsal benőtt labirintus a Katrina hurrikán után. Ködben. Éjszaka. 


Később kiderült, hogy a lefelé való út is egymásra ható döntések és események láncolata volt, nem pedig valami megérdemelt büntetés, vagy jogos következmény. Képes voltam meglátni a sok-sok küzdelmemet, igyekezetemet és azt, hogy a béklyók, amiket a saját részeimnek hittem évekig valójában másoktól származnak.


Bár nem találták még fel azt a sövényvágót, amivel ki tudnánk magunkat vágni a saját lelkünk és elménk alkotta labirintusból, azért a magunkba fektetett idő és energia megtérül.


Ma már kevesebbet bántom magamat. Már időnként megengedem magamnak az indulatokat. Már néha felismerem az értékeimet. Már egyre gyakrabban szembeszállok a kényszeres bűntudattal. 


Átvenni az irányítást az életünk felett küzdelmes feladat, mert egy csomó ellenállás lehet bennünk. Mi lesz, ha nem tudom megvédeni magam? Mi lesz, ha megbántok másokat? Mi lesz, ha kiderül, hogy nem vagyok rá képes? Nem akarom ezt a felelősséget, nem érdemlem meg a gyógyulást.


Az első lépéstől még évek telhetnek el, mire eljutunk odáig, hogy érdemesnek találjuk magunkat arra, hogy jobban legyünk. De minél többször döntünk magunk mellett, minél többször gyakoroljuk az önszeretetet, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy azzá az emberré váljunk, akikre mindig is szükségünk lett volna.


43 views0 comments

Comments


bottom of page