Jó ideje nyomon követem már a különböző traumagyógyulással kapcsolatos tartalmakat. A szakmai jellegűeket inkább tanulás, a magánjellegűeket pedig többnyire inspirálódás céljából.
Rengeteg hasznos módszer
Érdekes látni, hogy ugyanaz folyamat hányféleképpen tud lezajlódni, mennyi különböző módszer közül válogathatunk annak érdekében hogy testileg-lelkileg-szellemileg jobban legyünk.
Nem létezik instant gyógyulás
Időről időre azonban előkerülnek olyan tartalmak, melyekben afféle csodás fáklyás felvonulás jellegű traumagyógyulásról számol be valaki. Ezeket ma már kellő kétkedéssel tudom szemlélni, azonban a gyógyulás kezdeti szakaszában kifejezetten frusztrálóan hatottak rám.
A hátralépés és a toporgás is része az útnak
Ezt az ábrát nagyon szeretem, mert mindig emlékeztet arra, hogy ne várjam el magamtól, hogy a gyógyulási folyamatom egy előre kiszámítható, egyenes út legyen.

A mentális-szakadékok felett átívelő roskadozó hidakon, pánik-gejzír mezőkön és flashback márkajelzésű taposóaknákkal teleszórt dzsungelen átvezető út sokunk számára jól ismert terep.
Ehhez képest azt látni, hogy más úgy jön ki a mentális összeomlásból, mint J.Lo a tus alól, hát igencsak vissza tudja vetni a magunkba és a gyógyulásunkba vetett hitet.
A feldolgozási folyamat sok rétegből tevődik össze
Amikor első ízben sikerült megfelelő támogatás mellett megtapasztalnom, hogy lehetséges nem úgy kelni reggel, mintha átment volna rajtam egy busz és képes vagyok többé-kevésbé talpon maradni akkor is, ha nem minden optimális körülöttem, akkor egy ideig kifejezetten elégedett voltam.
Megtaláltam a megfelelő segítőket, lekerült a depresszió tompító fátyla a szememről és azt gondoltam, hogy oké, innen már csak előre vezet az út.
Ez bizonyos szempontból persze így is volt, azt viszont még nem sejtettem, hogy ezen az úton várnak rám még olyan letaglózó állapotok, amiknél csak lesek majd, mint Jani a moziban.
Ami változott, az az volt, hogy bár ugyanúgy le kellett merülnöm a saját mélységeimbe, már nem voltam olyan magányos és elveszett.
Ezúttal már volt egy mentőcsapatom a felszínen (pszichológus, traumacsoport, egyéb segítők, család, stb.) és volt nálam egy rahedli oxigénpalack (új megküzdési stratégiák, módszerek, tapasztalat). Így sem volt könnyű, de sokkal rövidebb idő alatt túl voltam az adott szakasz nehezén.
Az életünk minden területére kiterjedő felépülés hosszú folyamat
Ha a telópörgetés után, már nem csak a kezed kezd begörcsölni, hanem te magad is, mert tele van a net mágikus képességű traumatúlélőkkel, akik két hónap alatt a tízszeresét dolgozták fel annak, amit te húsz éve nem bírsz magad mögött hagyni, akkor vegyél egy nagy levegőt és gondolj erre az ábrára.
Ahhoz, hogy az egész személyiségünkre, az idegrendszerünkre, az emberi kapcsolatainkra hatást gyakorló traumáinkat feldolgozzuk komoly erőfeszítésekre van szükség. Ez baromira nem a Hollywood-i sikersztori, nincs vörös szőnyeg, max. jó pár doboz taknyos zsepi, kihízott/kifogyott ruhák, meg persze cukor, só és minden bigyó...
Normális, ha baromi nehéznek érzed (mivel az is)
A valóságban sz@r dolog együtt élni a trauma okozta károkkal, bazinehéz megtanulni feltételek nélküli szeretettel viszonyulni magunkhoz és rendben van néhanapján pocsékul lenni emiatt.
Ugyanakkor a valóság az a hely is, ahol igazi kapcsolatokat tudunk kialakítani, ahol hibázhatunk, de ahol minden nap megvan a lehetőségünk arra, hogy jobban csináljuk. Ez az a hely ahol fokozatosan kialakíthatjuk a saját biztonságérzetünket anélkül, hogy a félelem és a megfelelési kényszer teljesen maga alá temetne bennünket.
Szóval ne parázz jobban, mint amennyire egyébként is szoktál amikor másokhoz hasonlítod magad (többek között erről is tök nehéz leszokni). Mert lehet, hogy nem full sminkben rohansz a lángcsóva elől a boldog jövőbe, de az tuti, hogy a valóság felé tartasz.
Comments