Talán míg el nem indulunk a feldolgozás irányába, fel sem tűnik, mennyire azonosultunk az áldozatszereppel.
Az erőszak áldozatai nem csak a traumájuk következtében szenvednek mély sebeket a kapcsolataik szintjén, hanem azért is mert a mindennapok szintjén az áldozatiság úton-útfélen visszaköszön.
Nem azért mert tudatosan szenvedni akarunk, vagy azt megélni, hogy a világ veszélyes, az emberek rosszak benne és mi pedig nem tudunk eleget harcolni, nem tudunk eleget védekezni ellene. Ha ép ésszel belegondolunk nyilván nem akarunk tehetetlenül végigvergődni az életünkön. De ez az ismerős.
Tudjuk, hogy hogyan kell áldozatnak lenni, tudjuk, hogyan kell kétségbeesetten küzdeni, tudjuk hogyan kell véghetetlenül vágyni arra, hogy egyszer vége lesz a szenvedésnek, hogy egyszer megszabadít valaki. És tudjuk, hogy milyen szembesülni a teljes magunkra hagyottsággal.
Ezért aztán küzdünk, szenvedünk, csalódunk akkor is, amikor dönthetnénk másképp. Amikor nincs senki, aki belenyomna bennünket a székbe egy rossz munkahelyen. Amikor bármelyik nap összecsomagolhatnánk, hogy kilépjünk egy rossz párkapcsolatból. Amikor megtehetnénk, hogy nem vesszük fel a telefont, amitől összeugrik a gyomrunk. Amikor kérhetnénk segítséget, mert lenne kitől.
Önmagunkat választani szinte lehetetlen feladatnak tűnik, különösen akkor, ha fogalmunk sincs kik lennénk a traumánk, az áldozatiságunk nélkül. Ha el sem tudjuk képzelni magunkról milyen az, amikor van énerőnk és hatóerőnk.
De ahogyan bárki más, minden egyes traumatúlélő, minden egyes bántalmazott gyermek rendelkezik a saját, egyedi és elpusztíthatatlan önvalójával. Azzal a részével, ami átélte, túlélte a bántalmazást, akiben ott van a nyers düh, a fájdalom, de ott van az élni akarás is.
Képzeld el, hogy látsz egy embert a földön fekve. A teste mindenütt sebekkel borított, mintha csak egy vadállat marcangolta volna, csoda, hogy még lélegzik. És akkor az az ember egyszer csak megmozdítja a kezét, látod, ahogy lassan megemelkedik a háta és fájdalmasan nyögve felkönyököl. Lassan feltámaszkodik, végül pedig egész testében reszketve és remegve feláll előtted és a szemedbe néz. Ahogy a tekintetetek találkozik, ráeszmélsz, hogy mindvégig önmagadat nézted.
Milyennek látod most magad?